A remény tagadásának nagy erővel láttatott képei – Tarr Béla 70

Meg nem mondom, melyik filmje volt, amit először láttam tőle. De, persze, eszembe jutott, a Sátántangó. Mi más. 2005-ben vagy 2006-ban láttam, talán a Toldi Moziban. Hét és fél óra, négyszázötven perc. Két szünettel vetítették. A film alapjául szóló Krasznahorkai-regényt akkor már olvastam.

Az, hogy ilyen hosszú, már eleve megnehezíti a róla való beszédet. Persze mit is jelent az, hogy hosszú. Mihez képest hosszú. A Sátántangót sosem tudtam igazán filmnek tekinteni, inkább lassú, szinte mozdulatlan képek egymásutánjának. Mintha egy kiállításon nézném az egymástól alig különböző képeket hét és fél órán keresztül. Az alapszín a szürke, ami hol a fekete, hol a piszkosfehér irányába mozdul el. A Sátántangó radikálisan szakított a filmnyelv általánosan használt formáival, ami leginkább az időkezelésében mutatkozott meg. Ez a radikalitás tetszett nekem, és ez azóta sem változott. Van egy amerikai komponista, William Basinski, aki 2002-ben kiadott egy dupla (vagy tripla, nem is tudom) lemezt Disintegration Loops címmel. A lemezen hosszú, lassú, rövid részletek ismétlődéséből álló darabok hallhatók, amiket addig játszott le a szerző szalagos magnón, míg el nem kezdtek roncsolódni a felvételek. Ezt a roncsolódási folyamatot hallhatjuk a lemezen.

Vagy legalábbis valami nagyon hasonlót. A roncsolódás Tarr filmjeiben kevésbé látványos, mint amennyire hallható Basinski darabjaiban, mert a zenék kezdetben még viszonylag tisztán szólnak, és csak a végük felé kezdenek komolyabban roncsolódni. Persze amit hallunk, az egy utólag összevágott, redukált folyamat eredménye, mert a valóságban ahhoz, hogy ilyen szinten roncsolódjanak a szalagok, hónapoknak kellett eltelnie. Tarr filmjében (filmjeiben) egy eleve roncsolt állapot az alap, és ez a roncsoltság fut ki aztán valahová. Jó kérdés, hogy hová. Dokumentarista filmekkel kezdte a pályáját, a Családi tűzfészek és a Panelkapcsolat a Kádár-kor mélyvilágába ereszkedett le,

Ennek a reménytelenségnek akkor még nem voltak kozmikus távlatai, inkább csak rögzített valamit – egy diktatúra infernális mindennapjait. A mélyszegénységet, a „panelproli” világ kiúttalanságát vagy egy egymás kínzásába torkolló kispolgári házasság dinamikáit. A Kárhozat című filmjével kezdődően lépett ki Tarr ebből a lokális világból, ez volt az első filmje, amely Krasznahorkai László egyik elbeszélésére épült. A Krasznahorkai-univerzumba belépő Tarr ettől a filmtől kezdve lép fel egyetemes érvényűnek tűnő igényekkel, már ami az emberre és a világra vonatkozó megállapításait illeti. A Sátántangó, majd a 2000-ben bemutatott Werckmeister harmóniák (amely Krasznahorkai Az ellenállás melankóliája című regényéből készült) már ennek az univerzalitásnak a jegyében fogant, amely univerzalitás lényegét sok évvel később maga Tarr foglalta össze a maga rusztikusságában a Gulyás Mártonnak életútinterjújában: 

A londoni férfi című filmjéről (2007) és A torinói lóról (2011) csak azért nem beszélek, mert ez a két mű (leginkább az utóbbi) már semmi újat nem hoz Tarr világába, sőt, olykor már inkább parodisztikus hatást kelt. (Érdemes meghallgatni például ezt a monológot az életmű zárókövének szánt filmből). Az viszont mindenképp a rendező önreflexióra való készségére utal, hogy maga is érezte:

Szerintem a Werckmeister harmóniák után kellett volna abbahagynia, de ebbe utólag már nem érdemes belemenni. 

A Sátántangó a maga nemében valóban filmtörténeti jelentőségű alkotás, ezt el kell ismerni. Szuggesztív, meditatív mű, aminek a hatása alól sokáig nem szabadul a néző. Én sem szabadultam sokáig. Évek teltek el, mire elkezdtem azon morfondírozni, hogy valójában mit is állít a világról ez a film, illetve mit állít a világról Tarr életműve. Alapvetően azt állítja, hogy

Egy csillagrendszer egyik kőzetbolygóján sodródva tart a végső megsemmisülés felé. „Van remény – csak nem számunkra.” – ahogy Franz Kafka írja, és Krasznahorkai László idézi valamelyik interjúban. Nem nehéz belátni, hogy jócskán van igazság abban, amit Tarr állít a világról. Ugyanakkor azt is észre kell venni, hogy ez az állítás a „teljes igazságnak” csupán az egyik felét teszi láthatóvá. Mert igaz ugyan, hogy az emberiség történelme gyakorlatilag nem más, mint permanens apokalipszis (Háború és háború, ahogy Krasznahorkai regényének címében áll), erőszak, vér és halál, de van itt még valami más is, valami, ami kevésbé látványos.

Láthatatlan történet, ahogy Hamvas Béla írja. Ez a láthatatlan történet alig megfogható, jelenléte mégis folyamatos a maga titokzatosságában. Ez a láthatatlan történet a remény csillaga alatt áll, a megváltás mégoly távoli ígéretének káprázatában, és minden komolyan vehető metafizikai törekvés erre törekszik az idők kezdete óta. Ezt a láthatatlan történetet nem látom Tarr filmjeiben még vízjelként sem megjelenni, sokkal inkább a hiányát érzékelem. Ezek a filmek a láthatatlan történet negligálásának nagyszabású dokumentumai.

Amivel csak azt akarom mondani, hogy Tarr grandiózus filmnyelve minden tiszteletet megérdemel, de e tisztelet mellett meg kell jegyezni, hogy életműve lényegében féloldalas, és éppen arról hallgat a legmélyebben, ami a művészet mindenkori leglényegét hordozza: a reményről, és arról, hogy létezik kiút. A mi számunkra is. 

***

(Nyitókép forrása: a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) honlapja)